2019. július 17., szerda

Virradat előtt


Sok az utas az éjjeli vonaton. Pedig olyan hosszú, hogy végét se látni.

- Kalauz! Hová ülhetünk?
- Mingyán kérem: most csatolnak három kocsit. Tessék majd ott hátul: ki hova fér.
A vonat már negyedórája áll. Nekem jó helyem volna, de kereskedőféle emberek az utazó-társaim. Aludni akkor se lehetne tőlük, ha el lehetne helyezkedni a fülkében: beszédes nép az efféle. Máskor mulatok is rajtok, most azonban szomorit a beszélgetésük.

A háboru szerencséseiről locsog a szó, mióta csak Pestről elindultunk, tehát már harmadik órája. A szerencsésekről beszélgetnek, a csodálat és irigylés hangján. A szállitókról, élelmezőkről, vállalkozókról, nagy eladási alkalmak meglesőiről és elzsákmányolóiról. Szóval: az üzleti zsenikről, akik kezében minden rézfillér aranynyá változott a háboru folyamán.



No énnálam forditva történt: ami kis nyaraló vagyont nagyidőkön át összekuporgattam, a háborunak mingyárt az első szele elvitte. Drága szép részvénypapirosaim, életem munkásságának apró kis félrerakosgatott gyümölcsei! Azoknak a kuponjaiból vehettem magamnak eddig minden nyáron egy kis levegőt és árnyékot, télen meg egy kis napfényt és tengerillatos meleget. Isten veled Tátra, Riviéra, Egyiptom! Aki tudja, mit jelent ez három szó a hivatal porában élő emberféregnek, megérti, mért könnyezem én meg ezt a háborut!

Fogtam a kalapomat és az irattáskámat: leszálltam és megindultam a végtelen vonat vége felé.
- Ki hova fér! - biztatta a konduktor a beszállókat, - mindegy most akármelyik osztály.
És szorgalmasan lengette a lámpását a sötét sin-melléken, a csatolt kocsik előtt.
- Ki hova fér!
No nyüzsögnek is.
A csatolt kocsikban nincs világosság. Az utasok csak mozgó árnyékok.
Van-e itt hely?
- Nincs.
Másik kupé:
- Nincs.
Kutyázomadtát, mégiscsak jobb volt volna amott maradnom, amott ahol még reggel is beszélgetnek talán a jövő évtized magyar báróiról.



Az egyik elsőosztályu nagyfülkében egy paraszt-cipős leányka ül az ajtó mellett. A lába korlátként zárja el a fülkét.
Beszemlélődök.
Öt árnyék.
De a leánykával szemben üres a hely.
- Vond be csak a lábad kislány.
A leányka felvonja a lábát maga alá.
Utánam mingyárt egy másik úrféle nyomakodik:
- Elférek-e melléd, kicsi?
- Tessék, - mondja komolyan a mellette ülő katonaforma utas.
S elkarolja onnan a leánykát.
- Felcsappantjuk a könyöklőt is. Igy.
A leányka beljebb-igazodik a katona mellé.
- No hálistennek!
S ülünk, várunk a sötétségben.



A belső szélső útas pipázik. A pipa parazsa rövidre nyirt ősz bajuszt világit meg, és fekete-zsinóros szürke zekét. Egyebet nem látni.
A vonat mozdul, indul.
- Ej, hát itt nem gyujtanak lámpást? - fakad szóra az úrféle, aki legutóbb jött.
Föltette a kalapját a hálóba, s a fejére angol sapkát nyomott, ahogy a sötétben láttam. A ruhájából kölni viz szaga áradt.
- Mér nem ég a lámpás?
- Nemsokára verrad, - feleli álmosan a mellettem ülő.
Most már, hogy megszokta a sötétséget a szemünk, sejlik, hogy az utasok hárma katona. A katonasapka vall rájok. Bóbiskolnak. Csak a lányka mellett ülő tartja egyenesen a fejét, mintha most is őrségen állana.

- Verrad, - bólint a szóra a pipázó ősz az ablak mellett, - de bár akkor volna sötét, mikor hazaérek én.
Senki se kérdezi, hogy miért? Ő azonban mégis válaszol:
- Mer világossal is inkább behunyom a szemem. Házam helyett düledék. Lovam, tehenem helyett üres istáló. Hogy a szél... A hambáromba hat köböl gabona vót, a kéménybe sonka, kóbász, szalonna, a padlásomon öt zsák gyió. Husvétra tartogattam a gyiót. Akkor legárosabb.
Nem szólt rá senki.
A vonat haladton-halad.



Az ablak előtt egy-egy piros szikra száll el, néha kettesével-hármasával is. Az angolsapkás úr kölni illatát enyhe kőszénbűz feledteti.

A pipás ősz sóhajt:
- Hogy a szél száritsa őket szögön, mind császárostul! Veszett disznó kutyák! Ha mán kimellyesztettek mindenembül, legalább a házat ne égették volna hamuvá. Addig csak ott rejtőztem a kert alatt, de mikor láttam, hogy ráfut a láng, biz elugortam. Mert mondok: bizony meglátnak a világosságnál, még azt a kis pénzt is elveszik tűlem, aki a termésbül maradt. Öt nap bujdostam az erdőn. Öt nap, hogy a szél... Se ételem, se takaróm. Egypár szem vadalmát leltem a harasztba... No ezt az öt napot se felejtem el. Hogy ne jutna haza egy muszka se, amelyik ide teszi a lábát!

A torkából szakadt ki ez a szó: öt napot, mintha a sirásából maradt volna benne.
Hosszan bólogat utána, és búsan szipákolja a pipáját. Az ablak előtt piros csillagok szállongnak kettesével-hármasával.



Megint csak ő szólalt meg:
- Még a feleségemnek a legjobb, szegénynek: két héttel előtte tettük a földbe, Isten nyugasztalja. Hítt a lányom, hogy költözzek hozzá, Kolozsvárra. Fűtő a vőm, gőzösön, lokomotyin. De mondok, mán hogy hagynám itt házamat, jószágomat, eleségemet, takarmányomat? Hogy a szél... Hát most mán ki adja azt vissza? Az én okos jó Bársony lovamat, jó tehenemet, eleségemet, hat zsák gyiómat, öt napi hányódásomat! Öt nap, mint a kóbor vadállat...

- Öt nap, - böffen meg a velem szemben ülő angol-sapkás, - öt nap, hm. Hát mink hónapokig a halál erdejében? Halál árkában! Halál mezején! Hm. Bezzeg ott jól főztek: mindenféle levélnek tudjuk az izét. Vadalma? Hm. Jó volt volna vadkrumpli is. Hm. Nyoszolyánk is volt jó puha, mikor az eső esett. Szép fehér, mikor havazott. Bizonyosan ott törögették meg a kend dióját a muszkák, mer igen ropogott.

Az egyik katona nevetőn köhhen.
Az úriutas folytatja:
- Dinnyét, tököt is vihettek magátul tisztelt barátom, mer ugyancsak hajigálták át hozzánk. Hm. Hát aztán a fagy? Akkor éreztem csak meleget, mikor a vérem ömlött.
A pipás megejti a fejit:
- Am mán...
A katonák már nem bóbiskolnak.
- Bezony, - kezdi az egyik, - nekem is ott fagyott el mikor...
Az úrféle azonban nem engedi szóhoz:
- Hát a mi vérünket ki adja vissza? - harsan meg boszusan. - Háromszor ment át rajtam a golyó: kétszer a lábam kásáján, egyszer a mellem közepén. Vesztettem véremet, vesztettem klienturámat, vesztettem évemet, egészségemet. A kórházban meggyógyult a lábam, a tüdőm is úgy, ahogy, de elromlott a gyomrom. Ha véletlenül nincs pénzem, ott gebedek meg attul a kenyértől, tésztátul, amit ott sütöttek-főztek. Örülhetek, hogy visszahozott a két lábam elevenen.
- Engem a féllábam, - szólal meg rá búsan a mellettem ülő, aki az előbb is szólott.
S lekoppantja az egyik lábát. Érteni lehet a sötétben, hogy fából van.
- Hát ezt ki adja vissza? - mondja olyan sóhajtással, mint akit lidérc nyom altában az ágyon.



A pipás megejti a fejét:
- Am mán baj.
- Bajnál is nagyobb szó ez, öreg. Mert aki állton dolgozik, láb kell annak, láb. Volt is nekem. Volt úgy, hogy hajnaltól esti kilencig nem ültem, csak mig az ebédem befaltam: pénteken, szombaton. Péntek heti vásár: nyiratkozás. Szombat: beretválkozás. Meg se érezte a lábam. Még ráadásul táncoltam is vasárnap este az iparoskörben. Pedig vasárnap délelőtt is bokros a munka.
Nagymélyet sóhajt. A levegőbe legyint:
- Levehetem a réztányéromat: ülhetek vele koldulni az üzletem elé.

A pipással szemben ülő katona is megszólal álmos-unottan:
- Cseréljünk: odaadom neked a féllábamat, add érte a félkarodat.
S megrázza jobbkézzel a köpönyegének a bal ujját. A homályban is látni, hogy üres.
- Hogy a szél... - döbben meg a pipás.
A karjavesztett a nevetésnek egy keserű kahhantásával forditja feléje a fejét:
- Hát biz azt csakugyan a szél száritja mán valahol, ha ugyan ott hever még ahun leszakadt. Bezony. 



Olyan vagyok én azóta, mint a szárnyametszett rigó; se tyúk, se madár. Bezony. Igaz, hogy eljött közibénk egy igen dörék geróf, félkezü az is, Icsi geróf, hallották tán hirit. Eljött, tanitott bennünket. Áldja meg az Isten a jólelkit. Ámbátor... Hogy aszongya, hogyan öhetünk félkézzel? Azelőtt is félkézzel öttem én: a ballal legföjjebb a bajuszomat törülgettem. Osztán hogy az almát hogyan hámozhatjuk? Héjastul eszi azt minálunk, akinek két keze van is. Aztán puskát is fogott: célzott, lőtt, trafált. Hát iszen jó, aki vadászik, vagy csőszködik, de mán a magunkfajta ember csak akkor fog puskát, ha katona, vagy ha a gazdájáét pucoválja. Ongorázott is, no gyönyörületösen. Csak azt nem mutatta meg, hogyan löhet félkézzel lovat hajtani? Mer kocsis vótam én, világéletembe. Apám is av vót, öregapám is. A fiam is al lesz. A jó helyem is megvót a szógabiró tekintetes úrnál. Hej, de sirva is fakad még az a két ló is, ha engemet meglát.
S a hangja elernyedt.

A beszélgetés megszünt, vártuk, hogy a negyedik katona is megszólal. De az csak hallgatott. A leányka az ölébe kókadtan aludogált. Félkarral azt ölelte. A feje állásán látszott, hogy őmaga nem alszik. Előbb is látszott a homályban, hogy a feje mindig arrafelé fordult, aki beszélt.
De ő nem szólalt meg. Csak a vonat morgott, ingadozott, haladozott. A házavesztett ősz némán szivogatta a pipáját. Az ablakon át valami távoli városka vörös fénypontjai csillámlottak. Egy félkörbe hajló vonal apró tüzpontokból. Aztán megint sötétség, az éjnek végtelen fekete táblája.
A negyedik katona hallgatott.



S tán valamennyien alvásra gondolunk. Azonban a kocsi ajtaját valaki becsapja. A szomszéd fülkében boszus hangok hallatszanak:
- Mér nem ég a lámpás?
Egy vastagabb hang mentegetődzve felel:
- Mer nem vót rá idő kéremássan. De iszen mingyán verrad.
- Sohse verrad, - morog a karjavesztett, - se rám, se a szép magyar hazára.
A pipás sóhajtva kocogtatja ki a hamut a pipájából:
- Bár mikor hazajutok...
Aztán lámpavilágosság villan el az ajtó-ablak előtt, s közeledik. Az ajtót elrántja a konduktor.
- A jegyeket kérem.

A kezek a zsebekbe nyúlnak. A kisleánynyal utazó katona is a belső zsebébe nyúl s elővon egy pirosas papirost és egy kisebb jegyet is, fahéjszinüt. Akkor látjuk, hogy fekete pápaszem van rajta. Sápadt, harmincéves ember, nagy vörös sebforradás a homlokán. Vitézségi aranyérem a mellén. A konduktor már előbbre mozdult, de ő a jegyét a konduktornak az előbbi állása felé nyujtja. Látszik rajta, hogy vak.



Azonban a lányka is fölemeli a fejét és álomtól zavaros szemmel bámul a lámpásra, aztán a konduktorra. Tiz éves falusi leányka, mellen átkötött virágos nagykendőben, a lábán otromba füzőscipő.
Megérti mi történik: elveszi a jegyet a vak vitéz kezéből, és nyujtja a konduktornak.
- A kisebbik az enyém, - mondja okoska-komolyan.
A konduktor belecsikkant a két papirosba, s a leánykának nyujtja vissza.
A leányka összehajtogatja gondosan: a kicsit a nagyba, s visszadugja a vak vitéznek a belső zsebébe. Egy mozdulattal be is gombolja a kabátot.
A konduktor elvonul, becsukja az ajtót is.
A leányka visszadől a vak vitéz ölébe.



A vonat halkan morgadozik, rázakodik. A szomszéd fülkéből ismét hallatszik egy uj hang:
- Mér nem ég a lámpás?
A kalauz ismét mentegetődzőn válaszol:
- Mer nem volt rá idő kéremássan. De iszen mingyán verrad.
Vártam, hogy a félkaru is megint rámondja:
- Sohse virrad.
Vártam, hogy a pipás polgár megint mondja:
- Bárcsak...
Azonban egyikük sem szólt.
Pedighát csakugyan szürkült, világosodott már valamelyest, lehetett látni a fejek állásán, hogy minden arc a vak vitéz felé van fordulva.



A pipás polgár megmozdul és szótlanul tömi megint a pipáját. Gyujtót sercent az ablaküvegen, és komoly figyelemmel tartja a pipára. A dohány m. királyi büdös, de mingyárt fogja a tüzet. A gyujtó maradék lángocskájánál odatekint a polgár a vak vitézre. Aztán a láng elalszik, csak a pipa parazsa piroslik a homályban.
Szivja, szivogatja.
Megszólal sóhajtva:
- Hát iszen igaz... A kár csak kár...
Szí a pipáján:
- Ámbátor a ló úgyis vén vót. Okos vót, jó vót, de mán elkopott a foga. Majd csak találok egy ócsó csikót.
Szí a pipáján:
- A tehénnek se veszett még magja. Aztán legalább én is elmondhatom: Isten adta, muszka elvette, - szenvedtem én is a hazáér.



A lábavesztett bólint rája:
- Mindenki szenvedett, minden eligazodik. Aki nem állhat, dolgozzon ülve. Parókát varrunk: jól fizetik. Mindenki tudhatja, hogy nem táncba fagyott le a lábam.
- Büszke lehet rá, - szólal meg az angol-sapkás ur, - nincs az a szép érdemkereszt, mint amilyen szép érdemjegy a sebhely, csonkaság, bénaság. A Mária-Terézia rend jelvénye se ragyog annál szebben.

A félkezű megdörzsöli a karja csonkját:
- Mindent meg lehet szokni, - mondja elgondolkodón. - Lám az én öreganyám még öreg se vót akkor: egy rongyos dunyháér, három-négy vánkosér berohant a tüzbe. Pedig úgy égett mán a ház, hogy az ablakon vert ki a láng. Mégis berohant. Ki is hozta a dunyhát, a vánkosokat is, de a szeme világa bennmaradt. Eleinte igen szomorkodott persze, de aztán megszokta. Ugy megszokta mintha sose vót vóna másképp. Csakúgy dógozott mint annakelőtte. Ha nem is mindent, de csaknem mindent. Még varrt is. Csak épp, hogy mikor a baromfiaknak vitt ki vizet, néha melléje öntötte a tálnak. De maga is nevetett rajta. - Hagyjátok el, - aszongya, - akarva öntöttem úgy: láthassátok, hogy szivesebben isznak a puszta fődrül. Neki vót a legjobb kedve, ha vendég járt nálunk, vagy téli estéken fontak-varrtak nálunk: olyan történeteket mondott el, hogy az ódalunkba is belenyilallott a nevetés. Bótba, templomba vezető nélkül eljárt. Szomszédokhoz is.


Az angol-sapkás levette a kisebbik kofferját az ülésről.
- Nekem az öcsém van úgy, - mondta, - húsz éves volt, mikor megvakult. Az is csakúgy járkál, mint annakelőtte, úgy. Csak épp, hogy a lába előtt mozgatja a bot végét. Még dolgozik is az irodámban. Gépirást tanult meg vakon. Neki diktálok. Az arca a vaknak lassankint úgy megérzékenyül, hogy megérzi a világosságot is, sötétséget is. Megérzi, hogy borult kint az idő, vagy napos. Megérzi: mikor jár fal közelében vagy élőfa közelében. Megérzi.

A vonat ellasudik: valami nagy állomásra értünk.
- Friss sör! Friss sör! - kiabálja a kocsik mellett egy fáradt gyerekhang.
A házavesztett ember lebocsájtja az ablakot:
- Ide fiam, ide.
- Nekem is, - kiált a lábvesztett.
- Nekem is, - mondja csonka.
S mind a kettő a zsebébe nyúl.



A házavesztett ember megérinti a vakot a karján:
- Magának is, igaz-e?
- Jó, hát nekem is, - mondja csendesen a vak.
És a zsebe felé mozdul a keze.
- Nono, - tiltakozik a házavesztett, - én adom a sört, nem a kocsmáros.
S a kezébe illeszti a vaknak a poharat.

Az ügyvéd szivart markol elő. Mind a három katonának nyujt belőle. A vakot is kinálja:
- Rágyujtasz-e te is bajtárs?
- Köszönöm, - feleli a vak, - elszoktam tűle. Köszönöm.
Itta a sört nagy nyeletekben.

S hogy felét megitta, óvatosan bocsátotta a vaskos poharat a combjára. Zsebkendőt vont elő a belső zsebéből s megtörülte a bajuszát.


- Virrad, - mondta szinte vidáman, - megérzem mán én is.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.

Kukkants be egy apácazárdába! Több száz éve senki sem látta, mi van belül

Olyan dolgot osztunk meg veletek, ami Magyarországon eddig még sosem volt látható. Az alábbiakban több olyan videót közlünk, mely megal...

Népszerű bejegyzések