2016. november 15., kedd

Kosztolányi titka


„Én gyermekkoromban nem költő akartam lenni, hanem szent. Sanyargattam magam, böjtöltem, titokban jó tetteket vittem véghez, hogy tessem Istennek - mondta magáról a nagy művész.

Amikor gimnazista korában unokahúga, Ilonka meghalt, annyira magába szállt, hogy pap akart lenni. Külsejében, mozdulataiban volt is valami papos. Ezekben az években lelkivezetője is volt. Megszerette a katolikus szellemet, az egyetemes, az általános, a bölcs és megbocsátó katolicizmust, mely minden emberi lehetőséget magába zár, és minden ajtót nyitva hagy. Az ember azt gondolná, hogy ilyen kezdet után az elvetett mag szárba szökken, majd virágba borul, hogy meghozza százszoros termését. A tények azonban minderre rácáfoltak. 

Mindenesetre Kosztolányi nagy megbecsülést tanúsított az Egyház liturgiája iránt. Erről nemcsak felesége tudott, de gyakran beszélt másoknak is. Ennek igazolására következzék most egy hitelt érdemlő beszámoló. 



A húszas években ismert papköltő volt Harsányi Lajos. Tőle idézzük az alábbi beszélgetést, mely annyira igaz és élményszerű, hogy becsületére válnék egy hívőnek, sőt egy papnak is:

„Egyik este az Élet szerkesztőségét együtt hagytuk el Kosztolányi Dezsővel, az akkor már ünnepelt fiatal költővel. Először politikáról beszélgettünk. Majd az irodalomra tértünk át. A rohamosan fejlődő modern katolikus költészetre. – Igen örülök neki, mondta Kosztolányi, hiszen én is katolikus vagyok. – Igen, de nem vagy katolikus költő, válaszoltam neki. 
– Ez igaz – folytatta kissé lehangoltan. Pedig katolikus nevelést kaptam, de hitemet forrongó ifjúságomban elveszítettem. 
– Akkor miért szeretsz bennünket?
 – Nem titeket szeretlek, hanem a vallásotokat. Olyan páratlan, tündöklő vallás egy sincs, mint a tiétek. Tiszta költészet. 
– Nono! – ellenkeztem vele. 
– De igen, tiszta költészet! És ötödik jelzőt kellene adnotok neki. Négyet a hittanban tanultam, hogy egy, szent, általános és apostoli. Ötödik jelzője az lehetne, hogy szép.
 – Azt mi is tudjuk! 
– De nem tudatosítjátok eléggé. Ti nem is sejtitek, milyen széppé és változatossá tettétek az életet, amely magában fárasztó és unalmas. Ti ünnepeitekkel részekre bontottátok az évet. Szolgálatba állítottátok fel a csúcsokat: építészetben, szobrászatban, festészetben, zenében, költészetben egyaránt. 

Fiával, Ádámmal

Ezt nem éppen Chateaubriandtól veszem. Ti november elsején, amikor kezdődik az őszi vörös hervadás, kiviszitek az embereket a temetőbe, és meggyújtjátok a kegyelet gyertyáit és mécslángjait. Virággal borítjátok a sírokat, és figyelmeztetitek a világot az elmúlásra. Félistenek és hősök felett elsíratjátok a requiemet. Amikor megjön a december, hajnali misét tartotok. A hajnali kék ködben, amely olyan, mint a szilva hamva, süveges, lámpásos emberek bandukolnak a kivilágított kis falusi templomok felé, és teli torokkal énekeltetitek az „Ó, fényességes szép hajnal” kezdetű ódon adventi éneket. A nappalok egyre rövidebbek lesznek, a sötétség egyre sűrűbb és hosszabb. És ti azt mondjátok, nem kell félni. Majd jön valaki, aki elűzi a sötétséget, és sose látott fényt gyújt a világnak. 

Az adventi emberek remélnek, és várják a fényt. A várakozásban kicsordul az ajándékozási kedv. Titokban vásároljátok szeretteiteknek az emléktárgyakat, hogy szeretettel ünnepeljétek együtt azt a hallatlan és páratlan tüzijátékot, amelynek sziporkái New Yorktól Tokióig látszanak. Akkora az öröm, hogy a világ táncra perdül. És ti mosolyogva nézitek a jégszikrás farsangot. De pár hét múlva ismét üstökön ragadjátok az embert, és azt mondjátok neki: Elég volt! Kék lepellel borítjátok a templom képeit, hamut hintetek a kijózanult fejekre, és azt mondjátok: memento homo! Emlékezz ember, hogy porból vagy és porrá leszel. Az élet nem lehet örökös vigalom. A rózsa mellett felvérzik a tövis. És igyekeztek meggyőzni a világot, hogy mindenkinek szenvedni kell. 



A vonakodó embernek megmutatjátok a keresztet. A Kálváriára járatjátok az embereket, és a szenvedés szépségeit magyarázzátok nekik. Egyre jobban sarokba szorítjátok őket: a szenvedés és gyász komor hangulatába. És megjön a nagyhét. Elnémítjátok a harangokat, és rekedt kereplők hangja mellett énekeltetitek velük sötét templomokban Jeremiás halhatatlan siralmait. A nagypénteki katarakta tetején a bíboros, a püspök leveti saruit a szentélyben, és mezítláb csúszik a földre fektetett kereszt elé, amelyen meghalt Krisztus. 

És felállítjátok a nagy Halott sírját. Piros, zöld, sárga üveggömbök mögött ijedt kis gyertyák égnek, halvány virágok dideregnek, sírás fojtogatja a torkokat, csörren a rézfillér, és döbbenve áll a világ a nagy ravatalnál. Nagyszombaton felzúgatjátok a Rómából visszatért harangokat, aranyos karingbe öltöztök, terelitek a népet, amely ellepi a templom-teret és megindul az öröm mámorában ujjongó körmenet- Alleluja! Föltámadt Krisztus e napon. A körmenet szegélyén sorfalat állnak a fák, zöld rügyekkel figyelnek rátok. Igen! Igen! – mondogatják a fák. Valóban itt a feltámadás: a tavasz. Oly szép mindez, hogy az egyházhoz akkor se volna szabad hozzányúlni, ha Isten nem volna sem égben, sem bennünk. Ha valami szörnyű hatalom kipusztíttatná világból a virágokat, a színeket, és hamuszürkévé tenné a földet, vagy eltörölné a modern ember játékszerét, a sportot, nem okozna akkora kárt, mintha az Egyházat törölné el”.

(Kovács S. Isten embere, Bp. 1966. 183. o.). 

Barlay Ö. Szabolcs - Kosztolányi Istene c. műve nyomán. A könyv teljes egészében letölthető INNEN.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.

Kukkants be egy apácazárdába! Több száz éve senki sem látta, mi van belül

Olyan dolgot osztunk meg veletek, ami Magyarországon eddig még sosem volt látható. Az alábbiakban több olyan videót közlünk, mely megal...

Népszerű bejegyzések