Az első ballépés (A tiszta férfiúság 15. rész)

 

 

Hogy jutott idáig az a szerencsétlen fiú? Nem volt elég erős az első percben! Nem tudta, hogy az emberi élet olyan, mint a sakkjáték, amelyben minden elhibázott lépés előbb-utóbb megbosszulja magát. Lassanként a kezdetben ritkábban előforduló erkölcstelen beszédei, olvasmányai, tettei egyre gyakoriabbakká, szinte mindennapos megszokottsággá váltak. Komolyan már eszébe sem jut, hogy ezekről leszokni próbáljon, hiszen lelke sem háborog többé, – sőt valljuk be – ha igazán akarna is, óriási akaraterőre volna szüksége, hogy a most már valósággal zsarnoki hatalomhoz jutott érzékek szolgaságát le tudja rázni. Oly rettenetes zsarnokká lesz fölötte a szokás, hogy mikor esetleg már az orvos parancsára ijedten szeretne leszokni titkos bűnéről, akárhányszor össze kell kötöznie éjjel a kezét, mert a megszokottság már álmában, öntudatlanul is bűnre viszi. Minél többször követte el a bűnt, az annál követelőbbé válik; a gyakori megismétlésből szokás lesz, a szokásból szükségesség. Bűne először csak véletlenül beköszöntő vándor volt nála egyszer éjjeli szálláson; aztán vendég lett belőle; most már ő a háziúr. Antheusról azt tartja a görög monda, hogy mikor ellenfelével, Herkulessel birkózott, valahányszor a földet érintette a lába, mindig új erőre kapott. A bűnös szenvedély is annál erősebb lesz fölöttünk, minél többször érinti lelkünk a sarat, a piszkot. És a szegény fiú, mikor már ijedten szeretne szabadulni rettenetes terhétől, akárhányszor tehetetlenül vergődik az átok súlya alatt.

A görögök regéje szerint Prometheus tüzet lopott az Olympusról s büntetésből az istenek a Kaukázus egyik sziklájához láncolták. Mindennap megjelent egy sas s kivájta a máját. Másnapra újra nőtt a mája, de újra eljött a sas ... Megrendítő képe ez annak az ifjúnak, aki az erkölcstelenség tüzet gyújtotta fel magában; tettei a bűnös élet sziklájához láncolják s bűnös «élvezete» mindennap összetépi szegény lelkét. Minél többször követi el tettét, annál tehetetlenebbül ordítozik benne a szenvedély: még többet, még többet! Olyanná lesz ez az ifjú, mint a lyukas hordó: folyton öntik bele a vizet, mégsem mondja, hogy most már elég volt. Valósággal életszükségévé válik a bűn, amint a nikotin, alkohol, ópium is életszükségletévé válik azoknak, akik azt élvezik.

Rettenetes állapot: a bűn életszükséglet!

Dél-afrikai utazók beszélnek valami különös fajta kígyóról, amelyik puszta tekintetével megigézi a madarakat. Ez a kígyó csak rátekint áldozatára és a szegény madár egy ideig riadt csapkodással ugrál az ágon ide-oda, de hiába, jaj, nem bír ellenállani, folyton a kígyó szemébe kell néznie, valami húzza, valami vonzza, hipnotizálja, a kígyó bűvös szeme elvette akaratát és közelebb kell jönnie a kígyóhoz ... és közelebb ... közelebb ... míg az egy mozdulattal rácsap és megfojtja zsákmányát.

Szakasztott ez a képe az erkölcstelenség fojtó karjaiba került vergődő léleknek is!

Pedig szegény talán csak meggondolatlanságból, vagy tudatlanságból kezdte el. Sok fiúnál eleinte ez nem is volt tudatos bűn. Mikor rúdon mászott, lovagolt, vagy karfán csúszkált, akkor érzett először ilyen érzéki örömet abban a szervében és azt hitte, hogy ez csak valami érdekes játék. És mikor megtudta, hogy mily természetellenes bűn ez, már későn volt; nem tudott leszokni az évek óta folytatott szomorú cselekedetről. A másikat meg romlott pajtása tanította meg talán még egész kis korában, hogyan lehet ezt az «élvezetet» előidézni magán. Érezte ugyan mindjárt, hogy amire cimborája tanította, az nincs rendjén, hogy az bűn, mert hiszen soha nem tette volna, mikor anyja vagy atyja is látja. Maga a természet súgta neki, hogy ez bűn, ezt jó lesz takargatni. És akárhányszor készebb lett volna eleinte akár kezét levágatni, semmint elárulni anyjának, testvéreinek, hogy mit szokott ő magán végezni.

Tanultál már úgy-e, fiam, rovarevő növényekről. Szőrös levelükre rászáll a gyanútlan bogárka, de abban a pillanatban ott is ragad, s a levél nagy mohón összegöngyölődik. Mikor azután néhány nap múlva ismét szétterül, a szegény bogárból csak nyomorúságos roncsok maradnak: a növény fölevett, kiszívott belőle minden erőt, életet...

Az erkölcstelenség bűne éppígy szívja ki lelki erejét a karmaiba került gyanútlan fiúnak.

Éppen azért oly szembetűnő változások állnak be jellemében s viselkedésében, sőt némelyiknél esetleg testi egészségében is, melyeket – bármint szeretné – lehetetlen a külvilág előtt eltakarnia. Hiszen a sas sem tud többé jól repülni, ha szárnyát sárral kentük be.

Descensus averni.

Erkölcstelen tetteivel pótolhatatlan testi és szellemi erőket dobott el magától. Erőket, melyeket ifjú éveiben jövő életének szerencsés kialakításába kellett volna fektetnie. Az iskolában tanárai, társai, otthon szülei egyaránt látják rajta a nagy változást, hogy az eleven, erőteljes, friss felfogás, fiú egy-két év alatt mennyire kicserélődött. Látják és csodálkoznak rajta.

Csodálkoznak, hogy az eddig jó, talán jeles tanuló, lassan egyre hanyagabbá válik. Aki valaha az elsők közt volt, még jó, ha az V.-VI.-ban intőt nem visz haza. Csendben ül ugyan a magyarázaton, de aki jól szemébe néz, látja, hogy gondolatai messze kalandoznak. Szeme az órák alatt elréved valahová a messzeségbe, egy pontra mered anélkül, hogy tényleg látná azt, sőt hogy egyáltalán valamire is gondolna. Tervét szövi a délutáni élvezeteknek. Ha felhívják, hirtelen elpirul, összerezzen. Látszik, hogy öntudata valahonnan messziről került elő. A legkisebb szellemi munkába már beleizzad.

Azután régi, jó barátaitól elhidegül. Legártatlanabb tréfáikra megharagszik, durvasággal felel. Csak egy-két bizalmasa van: a hozzá hasonszőrűek. Ezekkel azonban minden tízpercben és az úton, mikor mennek haza az iskolából, együtt süti-főzi a terveket nagy titokban. Ha véletlenül «be nem avatott» kerül közéjük, úgy megnyúlik az orruk, mint a nyárfa árnya naplementekor és olyan savanyú arcot vágnak, hogy rögtön otthagyja őket.

Akármiről beszél a tanár, őt nem érdekli többé. Ha akarna, sem tudna hosszabb ideig egy tárgyra figyelni. Osztályfőnöke, aki pedig már évek óta ismerte és szerette, csodálkozva veszi észre, hogy a hajdani jellemes diákot hányszor éri most hazugságon. Azt a régi kedves tanítványát, aki valaha oly büszke volt – s jogosan – igazmondására. Hja, akinek lelkén nagy bűn rágódik, mit törődik már az a kisebbekkel! És szeme meg sem rebben, arca el sem pirul, mikor hazudik. Ő maga is érzi, mily piszkos az élete belül; hát hazudik, hazudik rendületlenül, hogy az emberek előtt legalább a becsületes élet külső látszatát meg tudja tartani. Társainak vagy tanárainak éppoly folyékonyán tud már hazudni, akárcsak otthon szüleinek. Hiszen az igazmondás a lelki tisztaság gyermeke, s a hazugság a tisztátlanság testvére.

De az őszinteséggel együtt pusztulnak az ifjúság többi erényei is: a szolgálatkészség, nyíltszívűség, hála, ragaszkodás, lelkesülés a nemes és szép iránt. Mert hiszen az erkölcsi szilárdság legerősebb próbaköve éppen a tiszta élet. Éneikül romlásnak indul a lélek. És mit ér a piros alma, ha féreg rág belsejében? Mit ér az aranyozott koporsó, mely rothadást rejt magában? A fiúnak egész lelkülete eldurvul; hajdani kedves finomsága úgy eltűnik belőle, mint eltűnik a rózsa illata a durván szétmorzsolt szirmokból.

Teng-leng az életben cél és akarás nélkül.

Róma mellett egész a legújabb időkig nagy mocsarak húzódtak évezredeken át. Kigőzölgésük megrontotta az egész vidék levegőjét s megülte lelkét-testét a környező falvak lakóinak. Ezek a viaszsápadt, búskomor tekintetű emberek oly egykedvűen tologatták dereglyéiket a zsombékos vizek fölött; s mikor egy idegen barátsággal kérdezte tőlük: Come sta? (Hogy van?) – egész Olaszországban így felelnek erre: Si vive (hát csak élünk), egyedül ezen a szomorú vidéken mondották: Si muore (bizony, halódunk).

 

Si muore, si muore! – mondhatná sok ifjú is szegény-magáról!

De ez természetes is. Tölgyek nem szökellnek magasba sötét alagutakban és rózsák nem fakadnak dohos pincegádorban. Ott legfeljebb csak satnya penészvirág éktelenkedik és sápadt pincepókok bujkálnak a százlábúak utálatos csapatai közt. «Akinek a lelke rab – írja gróf Széchenyi István «Hírlapi cikk»-eiben –, annak az erkölcsi virágok egyike sem virul s ízetlen örömei minden lépten állattá bélyegezik».

Hát ezért vált sötétté a nemrég még mosolygós gyermekarc! Innen a barázdák fiatal homlokán! Ó, mily szomorú nézni, mikor a gyönyörű szivárvány fakulni kezd!

Azután nem oly érzékeny már a tulajdonjog iránt sem. Persze, a sok erkölcstelen vicclap vásárlása, a sok színház (mindig moziban van, valahányszor az olvasható a plakáton, hogy «csak 16 éven felülieknek»), kártya és összejövetel stb. pénzbe kerül és otthon az édesanyja egyre sopánkodik, hogy milyen tolvajok manapság a cselédek, minden héten lopnak a pénzes-fiókból!

Az ilyen ifjaknak emlékezete meggyöngül, komoly dolog iránt érdeklődni nem tudnak, új szellemi benyomások felvételére (tehát komoly tanulásra, tudományos haladásra) képtelenek. Érzésviláguk nyomottá, lehangolttá válik, majd ijesztően eldurvul. Közel járnak a kétségbeeséshez. Kivesz belőlük az a férfias öröm, amelyet a munka nyújt. Tetterejük, lelkük nagyra törő tervezgetése, építőereje megtörik, huzamosabb ideig nem tudják gondolataikat egy célra összpontosítani, vagyis semmiféle pályán nem tudnak előhaladni. Harsányan felnevetnek ők is, de erőltetett lármájukból hiányzik a tiszta kacagás csengése. Munkába fognak ők is, néha hatalmas lendülettel is, de hiányzik belőlük a kitartás ereje. Gondolatviláguk szinte kizárólag tisztátlan képzetek körül mozog, ezek monopolizálják egész fantáziájukat. Más iránt alig érdeklődnek. Energiájuk megbénult. Akaratuk erőtlen báb, semmi. Gyáva, hazug, képmutató, alacsonyérzésű, jellemtelen fiúkká lesznek. Amerre csak lépnek, mindenütt ezt a bűzös levegőt lehelik magukból. Falakon, könyveikben, illemhelyeken, fürdőkabinokban, mindenütt ott hagyják képzeletük piszkos rajzait. Kiállhatatlanul idegesek és őrült gondolatok cikáznak agyukban.

 

Ó, mily százszor valóra válnak rajtuk Petőfi sorai:

«Fejemben éj van, éjek éjjele,

S az éj kísértetekkel van tele;

Agyamban egymást szülik a gondolatok,

S egymást tépik szét, mint vadállatok.

Lázzal verő szívemnek vére forr,

Mint boszorkány üstjében a bűzös vész.

Gyúlt képzeletem, mint meteor

Fut át a világon s magával visz.

Laktársam a kétségbeesés,

Szomszédom a megőrülés.»

(Petőfi: Felhők.)

 

Nem is lehet az másképp. Mondd a lángoló tűznek, hogy ne égessen; – nem lehet! Mondd a háborgó tengernek, hogy csituljon tükörsimává; – nem lehet! A tolvaj mástól lop, de a tisztátlan életű önmagát lopja meg, legértékesebb kincseit, lelki erőit rabolja el önmagától. «Descensus Averni» ... Útban az alvilág felé ...