Vaszilij és Barbara Urgebadze gyermekeként 1929. augusztus 26-án látta meg a napvilágot Tbilisziben, Grúziában. Csecsemőként a Mártír Szent Borbála templomban keresztelték meg. A kommunista rezsim akkoriban erőszakos dühhel üldözte a vallást; lerombolták és bezárták a templomokat; ártatlan embereket gyilkoltak meg és deportáltak.
Goderdzi körülbelül 2 éves volt, amikor apját, Vaszil Urgebadzét ismeretlen körülmények között meggyilkolták. Ezt követően családtagjai Vasikónak hívták apja tiszteletére.
Vasiko rendkívüli fiú volt; már gyermekkorában felismerhető volt benne Isten különleges kegyelmeinek működése. Kavicsból kis templomokat épített és gyufát gyújtott bennük.
Barbara, az édesanyja (Gábriel atya halála után édesanyja Anna apácaként belépett a samtavrói kolostorba, és ma fia mellett van eltemetve) attól tartott, hogy valaki meglátja Vasilkót, hiszen nem lehetett kizárni, hogy nem kémkedik-e utánuk valaki, mivel fiát a kommunista ideológia ellen nevelte.
A kis Vasiko furcsán viselkedett, nem ritkán hirtelen otthagyta a barátaival való játékot, és visszahúzódott, hogy csendben egyedül legyen. Volt egy szokatlan szórakozása: hogy kezébe vett egy kis botot és elszaladt vele. Csicsergő kismadarak repültek utána, és ráültek a botjára. Ez mindenkit meglepett.
Vasiko érzékeny szívű gyermek volt. Nem engedett egércsapdát kitenni, ehelyett élve elfogta az egereket, ketrecbe téve messzire vitte, majd elengedte őket.
6 évesen belépett az iskolába. Könnyen haladt a tanulással, jó volt olvasásban, írásban és számolásban, és kedvessége miatt sokan nagyon szerették.
7 évesen hallotta először Isten nevét, ami nagy hatással volt rá, és teljesen megváltoztatta az addigi életét. Pénzt gyűjtött, hogy vehessen egy Evangéliumot. és ezzel elkezdődött teljesen új élete.
Attól a naptól fogva haláláig Gabriel testvért egyetlen vágy éltette: hogy Krisztusnak éljen. Állandóan az evangéliumot olvasta, semmi más iránt nem mutatott érdeklődést; kevés időt töltött leckékkel, mert minden idejében az evangéliumát bújta. Lefekvés előtt, miután betért a szobájába, még sokáig imádkozott ikonjai előtt. Néhány nappal halála előtt Gabriel így emlékezett gyermekkorának arra az időszakára:
– „A második emeleti erkélyen ültem, elmerültem a gondolataimban, amikor valami arra indított, hogy nézzek fel az égre. Felálltam, kimentem az erkély szélére, felnéztem, és egy nagy keresztet láttam az égen. Akkor még nem tudtam, de most már tudom, hogy ez az én keresztem volt, amelyet Isten és népem iránti szeretetért kell hordoznom.”
Még egy gyerekkori emléke ebből az időből: „Egy éjjel hirtelen felrezzentem álmomból, és egy démon iszonyatos arcát láttam magam előtt. Dühösen nézett. Isten irgalmának köszönhetően nem féltem, csak nagyon feszült lettem. De nem csináltam semmit, hogy elűzzem. Csak meglepetten néztem rá. A démon rámüvöltött: – Ellenem harcolsz, ugye?! – És ököllel arconütött.”
Amikor édesanyja belépett a szobába, eszméletlenül találta fiát. De Isten megmentette választottjának életét.
Azért a kis Vasikonak némi haszna is lett a balesetből, amiről a későbbi Gábriel testvér így emlékezett: „A démont látva megerősödött a Krisztusba vetett hitem, mert azt gondoltam, ha a démon létezik, akkor Isten még inkább. És még jobban felértékelődött bennem az emberi lények szépsége.”
Isten a 12 éves kisfiút isteni erővel és kinyilatkoztatásokkal áldotta meg mély szeretetéért és odaadásáért.
Pelagia nővér (a Gurjaani Szűz Mária kolostorának apácája, aki egyidős volt Gábriel testvérrel) így emlékezett vissza: „Egy nyári napon hazajött a nagybátyám, és hangosan, hogy mindenki hallja, azt mondta: „Dicsőség Krisztusnak, a mi Urunknak, Aki megőrzi választottait a földön”. A kérdésre – „Mi történt?”, a következő meghökkentő történetet mesélte el válaszul: „A régi Szent Borbála úton mentem hazafelé. Amikor megközelítettem a lerombolt Szent György-templomot, láttam Goderdzit, Vasiko fiát, amint a tűző napsütésben a templomot tette rendbe, a nagy sziklákat cipelte ki belőle. Mivel elmerült a munkában, egy ideig nem vett észre. Én sem szóltam semmit, de amikor meglátott, megörült, és felkiáltott – „Gyere Mukha bácsi, és ha tudsz, segíts” – mutatott egy nagy sziklára. A nagybátyámat Mukhának (tölgynek) hívták ereje és birkózóképessége miatt. Mukha folytatta – „Keményen próbálkoztam, de nem sikerült elmozdítanom azt a sziklát. Vasiko ekkor azt mondta: „Krisztus nevében!”, és felvette, és a többi, a templomból kihordott sziklahalom tetejére tette. A mi családunk vallásos volt, de az ateista rendszer miatt a családtagok nem jártak istentiszteletre és nem böjtöltek. A nagybátyám azonban attól a naptól kezdve keresztény életet kezdett.
A második világháború idején a szegények, akiknek nem volt információjuk a frontról, Vasikóhoz jártak, hogy hírt szerezzenek rokonaikról. Gabriel atya, aki akkor még csak 12 éves volt, minden látogatónak válaszolt és prédikált: „Menjetek a templomba, ne hagyjátok el Krisztust, és ne veszítsétek el lelketek üdvösségét”. Szavai igazsága mindig beigazolódott, és az emberek nagyon tisztelték.
Vasiko rendkívüli képességei és tisztánlátása visszafordította az emberek szívét az Egyházba és az Istenbe vetett bizalom felé.
A kis Vasiko nem fogadta el a dicséretet és a kitüntetést az emberektől, és nagyon furcsa módon alázta meg magát – belevetette magát a szemétbe, és hangosan megismételte: „Mindig emlékezz, Vasikó, hogy te egy szemét vagy, és soha ne gondold többnek magadat”. A családtagok megharagudtak Vasikóra az ilyen viselkedésért, sőt meg is büntették, de az emberek nem nevették ki, és soha nem bántották.
Itt érdemes megemlíteni egy másik meghökkentő eseményt is Gabriel szerzetes életének korai éveiből. A szovjet tisztogatások és üldöztetések során az emberek ikonokat rejtegettek el a házaik tetőterében vagy más rejtekhelyeken. De idővel az emberek hűtlenek lettek a hitükhöz, és már nem tisztelték kellőképpen a szentségeket. A kis Vasiko odajött az ilyen emberekhez, és azt mondta nekik: „Van egy ikon a házatokban (pontosan a helyre mutatott). Vagy tiszteld úgy, ahogy kell, vagy add nekem! Én megtartom, és ha később vissza szeretnéd kapni, gyere el hozzám, és szívesen visszaadom.” Néhányan bűnbánatot tartottak és megtartották az ikonokat, mások átadták neki az ikonjaikat. Mindenki meglepődött a kisfiú ilyen dolgain. Vasiko különös szeretettel törődött az ikonokkal. Mindenkire mély hatással vannak azok a Gabriel testvér által megszépített ikonok, amik a samtavroi kolostor templomában és cellájában találhatók. Ezek a gyönyörű ikonok díszítik szinte az összes falat és mennyezetet, ami felejthetetlen benyomást kelt a zarándokokban és a vendégekben.
De a kis Vasiko idilli élete nem tartott sokáig. Édesanyja, Barbara becsületes, szorgalmas asszony volt. Fiatalkorában gyönyörű nő volt, és korán, 14 évesen férjhez ment. Az első házasságból három gyermeke született – Emma, Michael és Goderdzi-Vasiko. Aztán a családban történt tragédia után, amikor férje meghalt, a 22 éves fiatal nőről szinte reménytelen helyzetbe került. Nem volt senki, aki segítsen neki, és keményen kellett dolgoznia, hogy eltartsa a családját. Második házasságából egy lánya született, Juliet.
A kis Vasilkó 12 évesen szembesült az első fájdalmas tapasztalattal. Anyja, bár nem volt vallástalan, nem engedte meg fiának, hogy vallásos életet éljen. Először csak meglepődött, amikor fia szokatlan szenvedélyét fejezte ki a keresztény hit iránt. Ám amikor a saját szemével látta, hogy Vasiko életében a hit milyen mély és megalapozott formát öltött, határozottan azt követelte fiától, hogy tagadja meg a választását. „Minek gyötröd itt magad, fiam? Élj úgy, ahogy a hétköznapi emberek élnek! Attól még lehetsz vallásos, hogy nem kizárólag az evangéliummal és a vallással foglalkozol!”
Gábriel könnyekre fakadt, látva az édesanyját sírni. Sajnálta édesanyját, aki még mindig nem értette őt, bár tanúja volt fia szenvedéssel teli életének, és könnyei mély részvétből fakadtak. Rövid szünet után Gabriel atya halk, meleg hangon válaszolt neki: „Nem tudnék másként élni.”
12 évesen sem tudott más életet élni. Amikor szembesült fia ellenállásával, Barbara dühösen bedobta az evangéliumot a WC-be. Vasiko gyorsan kivette, a mellkasához szorította, és panaszosan felsírt. Ez volt az utolsó pillanat életében, hogy Vasiko választásra kényszerült. Éjfélkor magához vette evangéliumát, és elhagyta a házukat.
Késő ősz volt. Éjjel-nappal gyalogolt, míg végül elérte Mtskheta városát. Először a samtavroi kolostorba ment. Ott Hegumenia Anusia szeretettel fogadta, menedéket és élelmet adott neki. De nem maradhatott ott, mivel a férfiak nem tartózkodhattak a kolostorban. Felajánlotta neki, hogy menjen a Svetitskhoveli (Élő Oszlop) kolostorba. Vasiko szívből imádkozott a samtavroi Istenszülő Iveron-ikonja előtt, mielőtt cellát és a kolostorban való lakhatási jogot kért. 3 napot töltött a szvetickoveli kolostorban, de egy kormányrendelet megtiltotta, hogy kiskorúaknak menedéket adjanak.
Innen a Shio-Mghvime kolostorba ment, ahol 3 napra kapott menedéket, majd elkísérték a Zedazeni kolostorba, ahol akkoriban idős szerzetesek éltek. Annyira megszerették a kisfiút, hogy a kolostor közelében búvóhelyet rendeztek be neki, abban rejtegették néhány hétig. Ám a különleges rendfenntartók szigorú ellenőrzése miatt az idős szerzetesek végül kénytelenek voltak Vasilkot továbbküldeni a betániai kolostorba.
Részletesen elmagyarázták neki, hogyan juthat el a kolostorba, és csomagoltak neki ennivalót az útra. Betániában két szerzetessel találkozott – György testvérrel (akit Szent György-John Mkheidze néven szentté avatták) és János testvérrel (őt később Szent János Maisuradze néven avatták szentté). A betániai szerzetesek Gabriel legkedvesebb gyóntatói lettek. Miután elhagyta Bethaniát, semmit sem tudunk a pontos hollétéről.
Vasikónak egy ideig egy Margo nevű, Tbilisziben élő, kedves asszony nyújtott menedéket, aki jóslással kereste a kenyerét. A kis Vasiko sajnálta, hogy ez a jóságos asszony ilyen nagy bűnben élt. Egy napon Margo megbetegedett. Vasiko megígérte neki, hogy majd ő fogadja a hozzá érkező embereket. És valóban, a jósnőhöz érkezett embereket a jámbor gyermek fogadta. Isten szeretetét hirdette nekik, és megpróbálta meggyőzni őket a keresztény élet szükségességéről. Isten felruházta Vasikót a prófétálás képességével, és a látogatókkal beszélt életük jövőbeli eseményeiről és a múltban elkövetett bűneikről, amelyekre ők maguk szinte már nem is emlékeztek. Intette őket, hogy menjenek el gyónni és vegyék magukhoz az Oltáriszentséget. Az emberek meglepődtek a viselkedésén. Margo hitt Vasikónak, felfüggesztette jóslási tevékenységét, és keresztény életet kezdett. Emiatt sok pletyka keringett Tbilisziben azokban az években.
Eközben Vasiko édesanyja kerestette a fiát, és végül megtalálta. „Kérlek, gyere haza, és élj úgy, ahogy akarsz. Nem foglak többé akadályozni!” – így könyörgött a fiának, mert elmondhatatlanul boldog volt, hogy megtalálta. Vasiko hazatért. Barbara többé nem volt szigorú a fiához. Azonban újra és újra ajánlotta neki, hogy éljen hétköznapibb életet, ne csak a hitnek éljen.
Vasiko havonta legalább egyszer elment Betániába, és segített az ottani idős szerzeteseknek a kolostorban végzett különféle munkákban. 16 évesen a Martkopi kolostorba ment zarándoklatra. Ezen az úton találkozott egy tiszteletreméltó szerzetessel, Aitala testvérrel, akit Gabriel testvér igen nagyra becsült, és a későbbi években mindig nagy tisztelettel és szeretettel emlékezett rá: „Ő egy nagyszerű szerzetes, neki köszönhetem a tisztánlátást”.
Még egy történetet meg kell említeni Gabriel atya fiatalkorából: egyszer a kommunista kormány elhatározta, hogy a régi verai temető helyén, ahol 1921-ben a Grúzia függetlenségéért vívott háborúban elesett fiatal grúz katonákat temették el, közparkot épít fel. A területet buldózerrel tisztították meg. Vasiko a szívére vette ezt a brutális tettet, éjszakánként a csontokat zsákokba gyűjtötte össze, és titokban újra eltemette őket egy biztonságos helyre.
A kötelező katonai szolgálat után Vasiko hazatért. Hamarosan behívták az egészségügyi kórházba, ahol kihallgatták gyermekkori látomásáról, amikor 12 évesen meglátta a gonosz szellemet. Néhány nap múlva kapott egy hivatalos bizonyítványt, hogy elmebeteg, és megtiltották, hogy bármilyen beosztásban dolgozzon. II. kategóriás rokkantnyugdíjban részesült, ami durva jogsértés volt, mert az ilyen kategóriájú beteget a szovjet törvény nem kötelezte a fegyveres erőkbe. Mindezt a szovjet biztonság és a kommunista párt ideológiája végezte; hogy egy ilyen lelkű és hitű ember ne jelentsen veszélyt a kommunista rendszerre.
Vasiko ettől kezdve még nagyobb odaadással folytatta lelki életét. A hátsó udvarban egy apró kunyhót épített magának, ahol békében, nyugalomban élt és imádkozott. A Sioni-székesegyházba járt el a szentségekért. Hamarosan Grúzia katolikus pátriárkája, III. Melchisedek is felfigyelt rá. III. Melkisédek segítségével Vasiko őrként kezdett dolgozni a Sioni katedrálisban, később felolvasó lett.
1955 januárjában diakónussá avatták, február 23-án pedig a Kutaisi Motsameta kolostorban tett szerzetesi fogadalmat, és a Gabriel szerzetesi nevet kapta, 3 nappal azután, hogy Kutaisi-Gaenati Eparchy püspöke hieromonkká szentelte a Szent Péter és Szent Pál katedrálisban.
Szerzetesi fogadalomtétele napjától kezdve Gabriel testvér keményen dolgozott, hatalmas szeretettel és teljes odaadással Isten és felebarát iránt. III. Melkisédek áldásával először a Sioni székesegyházban, majd 1960-tól a betániai kolostorban szolgált szeretett lelkipásztoraival. György és Vaszilij pap-szerzetesekkel.
metropolita.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.